A könyvet maga a szerző mutatta be vallomásával lapunknak. Amint mondja, tapolcai tanárgyerekként ma is tanévekben – nem pedig naptári esztendőkben – méri az idejét.
– Mondhatom, nem volt könnyű az elmúlt év, betegséget, kudarcot is hozott bőven, ám most, hogy közelít a szeptember, igen reménykedem. Nem volna jó elhasalnom az előttem álló vizsgákon, főképpen azokon nem, amikor halvány gőzöm sincsen arról, hogy éppen megméretek. Így aztán folyamatos a készülésem, naponta írok, mint egy kisdiák. Még nagyon közel van számomra az a kölyök, és a kamaszgyerek is, aki voltam, pedig – bármily hihetetlen –, hamarosan nyugdíjas lehetek. Talán innen, hogy ennek az új könyvemnek a címe a Tapolcai capriccio lett. 
Őszikés hangulatban írtam, válogattam össze ezt a kompozíciót a szülővárosomban talált témákból, a gyermekkor villódzó képeiből, a lassan megértett itteni sorsokból, az itt élt írók műveiből, vagy éppen átutazó költők verseiből.
Utóbbiak közül a lírai prózát alkotó Krúdy Gyuláról, Mándy Ivánról, Csányi Lászlóról, Száraz Miklós György írókról; Batsányiról, Berda Józsefről, Takáts Gyuláról, Grandpierre K. Endréről, Koncz Istvánról, Weöres Sándorról, Simon Istvánról és Nagy Gáspárról – a költőkről; a szobrászművészekről: Marton Lászlóról, Simon Ferencről, valamint Raffay Béláról talál e könyvemben fejezeteket az olvasó. Nem hagyhattam ki a festőket: Udvardi Erzsébetet, Pálffy Károlyt és Szelestey Ibolyát sem. A "capriccio" zenei műfaj, folyton változó témák, hangulatok sorozata.
Föl-fölidézem Weszely Ernő tapolcai zongora- és orgonajátékát, s újra hallva hallom a Malom-tónál elhangzott szvingeket. A zseniális vak muzsikus emlékének is szenteltem bekezdéseket. A történetek nem időrendben, a művek sem a születéseik szerint sorjáznak, hanem az emlékezések természetét követik, ahogyan a múlt – akár álomszerűen is – belenyúlt a jelenembe. A kisváros rejtett, nem egyszer elfelejtődött értékei érdekeltek, amelyek egymás mellé helyezve a könyvben akár még inkább szembetűnőkké is válhatnak most. Szegeden Juhász Gyula sétái során pontosan tudta, hogy merre járt Attila király, Ajtony vezér, hol lakott a három szépíró: Dugonics András, Tömörkény és Gárdonyi Géza, s hogy Petőfi Zoltán is a Tisza-parton ballagott. Meg-megállhatok Tapolcán magam is Batsányi János mára elbontott szülőháza előtt, Marton László szobrai alatt, rám néz Udvardi Erzsébet Madonnája a Szentkút ikonjáról a Kis-tó partján, tudom, hogy Krúdy Gyula az Erzsébet ligetben hol sörözött a kisörsi vonatra várva. Magamban kérdezem csak, miért nem nevezték el még a helyi vendéglátóipari egységek a költő kedvenc húsát Berda-bordának? Berda József igen szerette Tapolcát, még végrendeletéből is küldött példányt ide. S vajon találok-e Takáts Gyula bácsi költészetében további tapolcai sorokra?
A legszomorúbb történelmi képeket édesanyám emlékeiből vettem, de amikor előhívtam ezeket, arra ügyeltem, hogy a szövegbe csakis a katartikusak kerüljenek.
Igyekeztem érvényes maradni, hogy az utat hitelesen rajzoljam meg, amin születése után hazavitték otthonába. 1932 nyarának kánikuláját és közelítő őszének világát úgy tudtam csak visszaadni, hogy a korabeli napilapokból merítettem adatokat, részleteket. Ezeket a dokumentumokat belehelyeztem egy klasszikus költemény szövegébe, mint vázlatba. Rainer Maria Rilke Őszi nap című verse a tapolcai helyszínnel, a Duchon-házzal és a ligettel így alkotnak kettős spirált. Ez a legkedvesebb írásom, még a veszprémi Napló hasábjain jelent meg. A Rilke-fordításom is e megyei napilap hasábjain: 1990 őszén.
Édesanyám mindvégig Tapolcán lakott, mind munka-, mind állandó lakhelye ide kötötte. Az ő személyes és olvasmányélményei beleszűrődnek írásaimba. S bizonnyal érthető ez. Fejtő Ferencnek (ő volt az utolsó tagja a pécsi Batsányi János Társaságnak) gondolatát vallom magaménak: az ember nem azért él szülővárosában, mert ott olyan jó neki, hanem azért, hogy halott édesanyja közelében lehessen.
Ezeket az "anyakönnyi" kivonatokat szeretném még sokáig írni, amikből családregény ugyan nem, de több Tapolca-könyv is kikerülhetne ezután – vallotta a költő.
Németh István Pétert ez év májusában Neszler Imre Attila, a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület nevében előadásokra kérte fel, és egy Tapolca-könyvet is bízott a képzeletére, amely most legnagyobb örömére már elhagyta a nyomdát. Az oldalaira a szerző fotóiból válogatott. A kiadvány borítójára szintén az ő fényképe került: egy nyíló golgotavirág.
– Becsöngetnek, vége a nyári szünetnek. Irkáim fölé hajlok. Bezáródik az évkör, jön egy új. Köszönnivalóm van. S ezt a könyvjelzőt, amolyan őrjegyet készítettem a kettő határán üdvözletül az olvasónak – mondja Németh István Péter.
Tóth B. Zsuzsa