Tapolcai Média
Délibábbal egy ikon távozott közölünk. Ő a nyolcvanas, kilencvenes években bebizonyította, hogy lehet egy olyan, eredetileg kizárólag szórakoztatásra létrehozott intézményből, mint a mozi, egy igazi kulturális központot, találkozóhelyet létrehozni. Neki köszönhetjük, hogy Tapolcán az elsők között láthattuk a fekete dobozos felvételeket, az 56-os megtorlások 301-es parcellájáról, a Rákosi korszak hírhedt Pócspetri peréről, vagy éppen a Béres életéről szóló filmeket. De irányítása alatt, a mozi falai közül a művészi igénnyel készült mozgókép alkotásokat népszerűsítő filmklubok, komolyzenei koncertek, kiállítások sem hiányoztak. Volt olyan film, amelyet akkoriban 3000 ember nézett meg, igazi aranykor volt! Bátran kijelenthető, Tapolca mozija ebben az időszakban messze kiemelkedett a vidéki intézmények közül- méltatta a közszeretetnek örvendő hajdani mozivezetőt és munkásságát N. Horváth Erzsébet.
Tapolcai Média
Délibáb volt az is, aki megírta a tapolcai mozi történetét, amely hivatalosan 1903.április 26-án nyílt meg a mai húsáruházzal szemben, a régi SZTK rendelő helyén, az Eibenschütz Szállodában. Az ipari forradalom társadalmi hatása volt, hogy minden ami mozgott, pöfögött, ami új látványt kínált, az lázba hozta a közönséget. Ezt ismerték fel a szórakoztató iparból élők, az új szórakozási formától sok pénzt remélő üzletemberek. Így lett a mozi a 20.század elejének modern cirkusza. A változás természetesen Tapolcát sem kerülte el.
Tapolcai Média
Tapolcán a Dienes Szálloda (a mai önkormányzati épület) melletti téren vertek sátrat a vándorcirkuszosok, majd vándormozisok, de a Balaton Étteremben, a Pannónia Szállodában, azok kávéházaiban, számos tapolcai kerthelyiségben is vetítettek némafilmeket.
1915-ben döntött úgy egy Rokob Kálmán nevű vállalkozó, hogy mozit épít, a célra megkapta a városháza udvarát. Ez a hely volt Tapolca első épített filmszínháza, amely 1982-ig működött: bordó színű falak, hátul négy sötét homályba burkolózó kispáholy, a szerelmesek kedvelt helye. Elöl a lócaszerű “suszterpáholy”, az ötödik-hatodik sor környékén pedig egy kályha, ahol bizony gyakran nyelte a füstöt, aki odakényszerült. Volt olyan sor is, amit a Nani néniről neveztek el, Márton Gyulánéról, aki 1919-től a némafilmek zongorakísérője volt. Tréfásan Liszt Ferencnének is hívták, mert a nagy zeneszerzőhöz hasonlatos frizurája volt, akinek a cigaretta szinte mindig ott füstölgött a kezében, szájában. Ő játszott orgonán a katolikus templomban, a zsinagógában, de óriási Tiac drukker is volt… Az ötvenes években délelőttönként csodálatos szovjet mesefilmeket láttunk, a 60-as években megjöttek az olasz filmek, majd a francia filmek, Gerard Philipe, Gina Lolobrigida, Sophia Loren, A királylány a feleségem, a Van aki forrón szereti… Aztán jött a televízió, a VHS videók világa és elkezdtük félteni a mozit. Elkényelmesedtünk, gombokat kezdtünk nyomkodni, a közösségi élmény a háttérbe szorult.
Azokon a településeken, ahol a városi döntéshozók a mozit divatjamúlt szórakozásnak és gazdasági tényezőnek tekintették – köztük számos hazai nagyvárosban is – ott mára bezártak ezek az intézmények. Tapolcán nem így vélekedtek, a mozit nem csak egy elavult szórakozóhelynek, hanem egy közösségi helynek, egy kulturális intézménynek gondolták és szánták. Ennek a sorsdöntő gondolatnak a megszületésében volt nagyon nagy szerepe a közelmúltban elhunyt és sokak által nagyrabecsült Kertész Károlyné Délibábnak – hangsúlyozta N. Horváth Erzsébet.