A magyar festészet napján a helyi születésű Kossuth-díjasok közül a sümegi Kisfaludy Sándor Emlékház különleges figyelmet szentelt Tót Endrének, aki nemcsak a festészetben, hanem a konceptuális művészet terén is maradandót alkotott.
Kossuth-díjasok hárman is születtek a városban
Tót Endre, a Kossuth-díjas, neoavantgárd képzőművész 1937. november 5-én született Sümegen, művészete kiemelkedőnek számít hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Az emberi érzelmeket, a semmit és az örömöt tette az alkotás fő tárgyává, mindezt szokatlan, ugyanakkor lenyűgöző eszközökkel. Művészete nemcsak a magyar kortárs művészet meghatározó része, hanem világszerte különleges helyet foglal el a konceptuális alkotások között. Ahogy ő maga fogalmazott: "Örülök, ha semmit csinálok. És ha ebből valami lesz, akkor még jobban örülök."
Sümegen többször megfordult. 2016-ban az Örömünnep elnevezésű eseményen az „örömtábla” felavatása mellett egy mini örömdemonstráción és örömbeszélgetésen is részt vehettek vele az érdeklődők. 2017-ben a Közke projekt keretében két utcatáblát helyeztek ki, a bronzba öntött örömtáblák a művész életpályájának fontos állomásait hirdetik.
Amint maga vallotta, Sümegen, Kisfaludy Sándor szülőházának közvetlen szomszédságában született, az épület talán még régebbi volt Kisfaludy kúriájánál, a XVII. század vége felé épülhetett, barokk stílusban. – Az öreg ház csak egy macskaugrásnyira volt a plébániatemplomtól, ahol Franz Anton Maulbertsch a „rokokó Sixtus-kápolnáját” alkotta meg. A világhírű falfestmény alatt kereszteltek meg. Igyekszem úgy felfogni ezt, mintha semmit sem jelentene. Tagadhatatlan viszont, hogy a szenteltvíz elpárolgása után végül is festő lettem. Úgy emlékszem, gyermekkoromban mindig sütött a nap. A verőfényes napokon a híres vár alatt mezítláb, klottgatyában ugrándoztunk, hatalmas köveket gurigattunk le a vár tetejéről, megcélozva a vár közvetlen alján lévő baromfiudvart. Amikor erről apámat értesítette a helyi rendőrség, hogy én is a hajigálók között voltam, egy teljes napra bezárt a szeneskamrába. Egy széndarabkával telerajzoltam a kamra falait. Gyerekkorom Sixtus-kápolnája volt. Amikor leszállt az est, litániára mentünk. Ministráltam, vagy ha nem került rám sor, a tündéri Kántor Zsuzsikát bámultam, aki mindig ott volt a barátnőjével. Aranyozott barokk angyalkák lebegtek a fejünk fölött. 24 éves lettem. Beleszerettem az ország egyik legismertebb házaspárjának 21 éves leányába. Éppen e rózsadombi szerelemben felgyülemlett feszültség adta kezembe az ecsetet, amivel gyorsan félresöpörtem mindazt, amit addig ismertem a magyar festészetből. 1963-at mutatott a naptár, amikor TÓTális magányban megszületett a magyar informel festészet (a kritikusaim szerint) – vallja. Később, amikor nem volt műterme, az angyalföldi szoba-konyhás lakásban festette meg korai korszaka valamennyi informel képét, igen szűkös körülmények között. Az alkotó 1980 óta Kölnben él és dolgozik.