Nyáry Krisztián legújabb kötetében olyan magyar írókat mutat be, akik az evés, az étkezési szokások vagy a főzés ábrázolásán keresztül mondtak el valami érvényeset a világról, Magyarországról, vagy az emberi viszonyokról, nem pedig csak arról, hogy hogyan is ettek ők.
Hogyan is ettek a régi magyar írók?
A tapolcai esten elmondta, hogy egy kulturális hagyománynak éppen olyan része az irodalom, mint a gasztronómia. – Sok közös területe van a kettőnek, de talán utóbbiban könnyebben tetten érhetők a változások. Amikor változik egy nemzeti kultúra, akkor változik a gasztronómia is, és gyanakodhatunk, hogy az irodalom szintén változik. A 19. században gyors és radikális átalakuláson esett át a magyar kultúra és gasztronómia az irodalommal, művészetekkel együtt. Amit egy iskolai felelés során nemzeti romantikának nevezünk, az a váltás a gasztronómiában is megtörténik. Ez az az időszak, amikor annyira átalakul a magyar konyha, hogy látszik, két generációval korábban teljesen mást főztek az emberek, azóta viszont nagyjából ugyanazt. Vagy legalábbis a külföldieknek ugyanazokat soroljuk. A gulyást, halászlevet, túrós csuszát, pörköltet. Ezek mind akkori újdonságok. Petőfi Sándor életében a hatalmas költészeti forradalom egyszerre zajlik a gasztroforradalommal, amelynek ő lelkes zászlóvivője volt. A gulyásnak és a túrós csuszának ugyanolyan híve volt, mint a népdaloknak, vagy az újfajta költészetnek. Amikor változik egy nemzeti kultúra, akkor szépen látható, hogy miként viszonyulunk ételekhez, mennyire akarunk visszanyúlni a múltba, mennyire keressük a kapcsolódásokat a külfölddel – mondta az író legújabb kötete kapcsán. Leszögezte, hogy amikor egy jó irodalmi műben ételekről olvasunk, akkor a legritkább esetben csupán ételekről olvasunk. Emberekről is, akik azokat elkészítik és megeszik. – Ezért van az, hogy az irodalomnak kezdetektől fontos témája ez is a halál és a szerelem mellett. Utóbbi kettő olyan érzelmi szituáció, amit az ember racionálisan nem tud megérteni. A művészetek és az irodalom abban segít, hogy ezt valahogy mégis fel tudjuk dolgozni. Ehhez képest a gasztronómia, az evés földszagú, zsigeri dolog. Mindig vannak kritikusai ezeknek az íróknak, hogy minek ilyen hétköznapi témájú dologról írni. De az igazán nagy írók pontosan tudják, hogy mivel mindenki evett már, volt éhes és jóllakott, ez a téma olyan, hogy lehet hozzá kapcsolódni.
A legfontosabb mondatok mindig terített asztal mellett hangzottak el
Azon keresztül, hogy ki hogyan és hol eszik meg egy tányér ételt, mindent el lehet mondani az adott emberről, társadalomról, lecsúszó dzsentriről, felkapaszkodó újgazdagról, vagy éppen a szegény parasztról. Ahogy Móricz Zsigmond is tette ezt. Megfigyelhetjük a dramaturgia mesterénél, Molnár Ferencnél, hogy a legfontosabb mondatok mindig terített asztal mellett hangzottak el, ahogy otthon is. Az étkezés, az evés, a gasztronómia arra jó az irodalomban, hogy könnyen be tudjunk kapcsolódni a témába. Legalábbis a legnagyobbak így használják. Krúdy Gyula a nosztalgiák mestere volt, a hangulatok megteremtéséhez értett. De óvnék mindenkit, hogy gasztronómiai szakirodalomként használja a könyveit, mert nem tud jól bemutatni egy ételleírást. A töltött káposztából kihagyja a tölteléket. De ő nem ezért zseniális, hanem mert egy evésen, egy gasztronómiai tárgyjeleneten keresztül olyan nosztalgiát tud teremteni, amivel szívesen azonosulunk. Pedig ezt akkor tette, amikor neki már nagy lakomákban nem nagyon volt része. A gasztronómia nála, mint a nagyevő férfiak estében a férfierőről szól. Ennek az elmúlásáról, hanyatlásáról. Hiszen, ha már nem tud annyit enni valaki, az azt jelenti, hogy a férfiereje elszáll és már lassacskán közeledik az elmúlás – magyarázta Nyáry Krisztián. Hozzátette, hogy ha a fentiek megfőzhető, korrekt receptek lennének, akkor az szakácskönyv lenne, nem pedig irodalom. Ami nem jelenti azt, hogy nagy írók ne tudnák ezt úgy csinálni, hogy az néprajzi jellegű receptként is ne állná meg a helyét. – Tömörkényi István vagy Móra Ferenc ételleírásából lehet főzni. De a legtöbb író nem ilyen, hanem számukra ez egy eszköz, egy téma. Krúdynál sokkal jobban értett a gasztronómiához Jókai, de az ő kötetét se használjuk szakácskönyvnek, mert ha valamiről csak másodlagos információi voltak, akkor azt kitalálta. Írja például, hogy egy ortodox zsidó család sóletet eszik, de kihagyja belőle a babot. Mert fogalma sincs róla, hogy a sólet micsoda, de tudja, hogy az egy hangulat. Az általuk írt könyvek nem arról szólnak, hogy megfőzhető recepteket találunk bennük, hanem arról, hogy valami mindannyiunk számára otthonos tapasztalatot arra használ az író, hogy beszippantson bennünket és ott legyünk a történetben – mondta Nyáry Krisztián. Az író beszélt következő, a jövő hónapban megjelenő könyvéről is, amely kicsit a fentiekhez hasonló témájú lesz. – Írók, művészek és kávéházak kapcsolatáról szól. Volt nagyjából kétszáz év a magyar kultúrtörténetben, amikor művészek, elsősorban az írók második otthonukként használták a kávéházakat. Ebből száz év nagyon intenzíven a kávéházakban telt el, kis túlzással Petőfi korától Radnóti koráig. Volt egy felvezető ötven év Batsányi korától a hetvenes, nyolcvanas évekig, a szocializmus idején pislákolva, az eredeti kávéházi világ halvány visszfényeként, de mégis működtek kávéházak, ahova Csoóri Sándortól Konrád Györgyig sokan eljártak. Úgy működtek, mint az antik agóra, hogy ott bárki bárkivel találkozhatott és témát, kapcsolódási pontokat talált. Ennek már vége, és bár vannak újra irodalmi kávéházak, de teljesen másként működnek. Inkább rendezvényhelyszínek, nem pedig az írók, művészek nappalijai. Ez főként közép-európai jelenség, ilyen típusú kávéházak inkább az Osztrák–Magyar Monarchia területén működtek.
A Szent György-hegyen írja könyveit
Nagyon izgalmas megnézni, hogy hogyan és miért, kik voltak, akik oda jártak, mit csináltak, hogyan tréfálkoztak, vagy tettek nagyon is komoly dolgokat – árulta el terveit az író, aki elmondta, hogy kedvenc ételt nehezen tudna megnevezni. Nagyon szereti a hagyományos magyar konyhát, de leginkább az erdélyi magyar konyhát, a fűszergazdag ételeket. Most bemutatott és megjelenés előtt álló könyve egy-egy részét a közelben, a Szent György-hegyen írta, de a húsárut a tapolcai áruházban vásárolta meg, így a köteteknek van közük Tapolcához is. A hegyen barátai házában tölt el sok időt, ott nyugodtan tud írni, azonban gyermekkora óta ismeri a környéket. Révfülöpön, Balatonszepezden nyaralt sokat akkoriban. Saját receptkönyvet azonban nem készül írni, mivel vallja, hogy vannak nála sokkal jobban főző emberek. Az viszont biztos, hogy gasztronómiával foglalkozik még, mert annak a kulturális része érdekli. – Úgy vagyok vele, mint a 19-20. század nagy gasztroírói: nem főzni tudok, hanem enni – mondta búcsúzóul.
Tóth B. Zsuzsa